Első felvétel
Engedjék meg, hogy bemutatkozzam: Bernard Show vagyok.
Felkértek, hogy ismertessem meg önt a mintaszerű, beszélt angol nyelvvel; de még mielőtt belekezdenék, rögtön az elején szeretném a figyelmét felhívni valamire. Talán azt gondolja, hogy rendesen hallja a hangomat; azonban lehetséges – ha csak nem tudja megfelelően használni a gramofonját -, hogy az, amit érzékel, groteszk módon az én hanghordozásom megcsúfolása csupán.
Néhány nappal ezelőtt Mr. Ramsay MacDonaldnak, a brit munkáspárt vezérének felvett beszédét hallgattam: általában az ő kellemes, mély, skót hanglejtése rendkívüli muzikalitással és méltóságteljes előadási móddal párosul.
Amit azonban akkor hallottam, az egy cincogó hangmagasságra állított, éles, kotkodácsoló hang volt, a legzordabb, amivel valaha is találkoztam. A felvétel azt a látszatot keltette bennem, hogy egy kicsike, egoista, nagyon modortalan illető panaszkodik valamiért. Rögvest felkiáltottam: „Ez az ember nem lehet Mr. MacDonald! Az ő hangját úgy ismerem, mint a sajátomét”. A gramofont üzemeltető férfi azonban biztosított arról, hogy nem történt baklövés: ezt bizonyítandó megmutatta nekem a lemez borítóját. Én akkor így szóltam: „Nem, ez nem Ramsay MacDonald beszédhangja! De várjunk csak! Megnézem, hogy nem tudnám-e visszaállítani az igazi hangot.” Majd miután a felvételt újra elindították, én azon a csúszkán igazítottam, ami a sebességet (és ezáltal a hangmagasságot – a fordító) szabályozza. Addig lassítottam a felvételt, amíg a cincogó hangmagasságú csaholás el nem tűnt, és Mr. MacDonald eredeti hangszínének mély hangjai előbújtak. Egyszerre csak a zeneietlen, perlekedő személy szavai a skót szónok dallamos retorikájává lettek. „Ott! Az Mr. MacDonald!” – mondtam.
Úgyhogy vésse jól az eszébe, miközben most hallgat engem: ez nem az én hangom, hacsak a gramofonján pontosan a helyes sebesség van beállítva. Számtalan lemezem van híres, már nem élő énekesekről és szónokokról, s ezekre a felvételekre kristálytisztán emlékszem: Adelina Patti, Sarah Bernhardt, Charles Stanley, Caruso, Tamagno; de ezek a felvételek szörnyűnek és bugyutának hangzottak, amíg meg nem találtam a helyes sebességet hozzájuk, ugyanúgy, ahogyan Mr. MacDonald hangjához is meg kellett keresnem a helyes beállítást.
Most csak az a legszomorúbb, hogy saját magamhoz nem tudok használati utasítást adni. Azoknak, akik hallottak már engem valaha is beszélni (vagy személyesen, vagy csak a rádióban), nem lesznek nehézségeik. Csak addig kell változtatniuk a sebességet, amíg fel nem ismerik a már korábban hallott Shaw-t. De mi van akkor, ha ön soha az életben nem hallott még engem? Nos, ebben az esetben adhatok egy felettébb hasznos tanácsot, ami minden bizonnyal segíteni fog önnek. Ha az, amit hall, nagyon kiábrándító, és ösztönösen úgy érzi, hogy a beszélő egy visszataszító lény, akkor több mint valószínű, hogy nem a korrekt sebességgel hallgatja ezt a lemezt. Lassítsa le addig, amíg úgy nem érzi, hogy egy barátságos, öreg, hetvenéves úriembert hallgat (akinek ráadásul még kellemes ír hangja is van). Ha így tesz, biztos lehet abban, hogy az én vagyok. A többi sebességnél hevesen magyarázó férfiak csak imposztorok: csupán hamis Shaw-k!
Ők olyan fantomok, akik soha sem léteztek.
Második felvétel
Most azt fogom feltételezni, hogy ön külföldi, angol nyelvet tanuló diák, akinek az a vágya, hogy jól megértesse magát az anyanyelvi beszélőkkel, ha a Nemzetközösség országaiba vagy Amerikába utazik. Vagy lehet, hogy ön egy „bennszülött”, és vidéki vagy kelet-londoni dialektusban beszél, s emiatt egy kicsit szégyenli magát, esetleg meg akarja akadályozni, hogy azoktól kelljen állást kikönyörögnie, akik egyébként csak azokat foglalkoztatják, akik a „korrekt angolt” beszélik. Most azonban ki kell hangsúlyoznom önnek – függetlenül attól, hogy anyanyelvi beszélő vagy csak tanuló -, hogy az „ideális angol” nem létezik. Nincsen két olyan brit állampolgár, aki pontosan ugyanúgy beszél. Én egy olyan bizottságnak a tagja vagyok, amelyet a British Broadcasting Corporation (BBC) alapított. Ennek a társaságnak az a törekvése, hogy kidolgozza azt a módot, ahogyan az alkalmazottak élőszóban kifejezhetik magukat. A vezetők kijelentették, hogy a munkatársaiknak a „brit szigetek angolnyelv-modelljeivé” kell válniuk.
A bizottság minden tagja magasan képzett személyiség; az ő beszédük megfelel bármilyen szervezet számára, mint helyességében, mint finomságában, bármilyen londoni munkára is alkalmaznák őket. Az elnökünk Poet Laureate[1], aki nem csak művész, – ebből következően, a költészetének alapanyagai tulajdonképpen a beszélt angol nyelv hangjai -, hanem igazi specialista azok kiejtésében is. Egy a tagjaink közül Sir Johnston Forbes-Robertson, aki hírnevét nem csak a színészetnek köszönheti, hanem méltán büszke lehet választékos kifejezési módjára is. A bizottság azért választott ki engem erre a szolgálatra, mert drámák írójaként hozzászoktam, hogy próbákat felügyeljek, és kritikusan hallgassam a színészi beszédmódot – ők ugyanis a szakmájukat tekintve magasan képzett beszélők (jómagam is „hangosbemondó” lennék, nagy munkatapasztalattal). Nincs olyan ember a Földön, aki többet tudna az angol nyelvről, mint a bizottság tagjai, és mégis: a bizottságot alkotó emberek nem tudnak egyezségre jutni a legegyszerűbb és a legáltalánosabb szavak kiejtésével kapcsolatban sem. Két szó minden nyelvben egyformán megvan, ráadásul ezek az adott nyelv legegyszerűbb hangsorai: az „igen” és a „nem”. Azonban a bizottságban nincsen két olyan tag, aki ugyanúgy ejtené ki a már említetteket. Csupán azt jelenthetjük ki, hogy minden tudós úgy ejti ezeket a szavakat, hogy némely angolul beszélő országban egyszerűen nem értenék meg őket, ennek ellenére művelt, előkelő személyként megbélyegezné őket akár csak egy tudatlanságra vagy tanulatlanságra utaló mondat. Ha azt mondaná erre valaki: „Nos, ez elég jó nekem, én így szeretnék beszélni.” Akkor azon izgulhatna, hogy vajon a bizottság melyik tagja támogatja majd az elképzelését? A bizottságban vannak ír tagok, skót tagok, walesi tagok, az oxfordi egyetemről jött tagok, amerikai tagok: és mindegyikük dialektusa az eltérések (izoglosszák – a fordító) által teljesen megkülönböztethető. Sőt, még aszerint a megye szerint is elhatárolhatóak, amelyben megszülettek. Na mármost, ők mind különbözően fecsegnek, és ostobaság lenne feltételezni, hogy mindannyian helyesen közlik a mondandójukat. Minden, amit állíthatunk: valamennyien szalonképesen, tisztességesen szólalnak meg, és azt is nyugodtan kijelenthetjük, ha ön úgy beszél, ahogyan ők, önt meg fogják érteni bármilyen angolul beszélő országban, és bizton számíthat a pozitív társadalmi megítélésre. Azt szeretném, hogy igazi „nyelvi modellként” felkínálhassam a választási lehetőséget közöttük; de attól tartok, hogy most el kell viselnie engem – egy ír embert.
Harmadik felvétel
Arról a tényről már eleget meséltem önnek, hogy az angol nyelv két anyanyelvi beszélője sohasem ugyanúgy beszéli a nyelvet; de ön talán elég okos ahhoz, hogy visszakérdezzen: jómagam – nyelvi modellként – mindig ugyanúgy fejezem-e ki magam?
Rögvest be kell vallanom, hogy nem. Senki sem. Jelenleg sok ezer gramofonból beszélek a közönségemhez, amelynek tagjai közül sokan igen keményen próbálják szótagról szótagra nyomon követni a szavaimat. Ha most olyan gondtalanul kellene önhöz beszélnem, ahogyan otthon szoktam a feleségemmel, akkor ez a felvétel teljesen haszontalanná válna; és ha otthon a feleségemmel olyan körültekintően kellene beszélnem, ahogyan most önhöz beszélek, az asszony azt gondolná, hogy dühös vagyok rá valamiért.
Nyilvános szónokként törődnöm kell azzal, hogy minden szó, amit mondok, tisztán hallható legyen az óriási termek távoli végében is, miközben a helyiségben több ezer ember ül. De otthon, amikor csak a feleségem – aki reggelinél, tőlem két méterre ül – szól hozzám, társalgás közben annyira félvállról veszem őt, hogy helyettem néha a nejem válaszol. Azt szokta mondani: “Ne motyogj; és ne fordítsd már el a fejedet, miközben beszélsz. Egy szót sem hallok abból, amit mondasz!” Bár nem veszi észre, néha ő is egy kissé figyelmetlen. Néha kétszer vagy háromszor is rá kell kérdeznem, hogy mit is mondott; ráadásul még ő gyanúsít meg engem azzal, hogy egyre süketebbé és süketebbé válok – noha ezt nem veti a szememre olyan sokszor, hiszen én már jócskán a hetvenes éveimet taposom. Bár ebben – őszintén szólva – lehet valamicske igazság.
Kétségkívül úgy kellene viszonyulnom a feleségemhez, olyan gondosan, mint ahogyan egy királynőhöz szokás, és neki is úgy kellene hozzám szólnia, mint egy királyhoz illik. Így kellene tennünk, de mi nem így teszünk. (Mellesleg, nem tudom, hogy észrevette-e, de a „maga” hosszabb, mint a „te”[2].)
Mindannyiunknak van „társasági módija” és „otthoni módija”. Ha önt meghívják egy furcsa családhoz és elkezd hallgatózni a kulcslyukon keresztül – nem azt vetném a szemére, hogy nagyon tehetséges az ilyen úrhölgyhöz és úriemberhez nem illő dolgokban. Éppen ellenkezőleg: megdicsérném, hogy nyelvtanulás iránti lelkesedésében rá tudta magát venni arra, hogy néhány másodpercen keresztül meghallgassa, hogy hogyan is beszél valójában egy család egymáshoz, amikor senki más nem hallgatja őket. Azután sétáljon be a szobába, és észre fogja venni, hogy mennyire különbözően beszélnek az ön jelenlétében. A változás minden bizonnyal meg fogja lepni. A „otthoni módijaink” ugyanis ugyanolyan jók, mint a „társasági módjaink” – bár természetesen az utóbbinak sokkal jobbnak kellene lennie -, de ezek mindig különböznek egymástól; és ez az eltérés a kifejezésben nagyobb, mint bármi másban.
Tegyük fel, hogy elfelejtem felhúzni az órámat, és az megáll. Ilyenkor meg kellene kérnem valakit, hogy mondja el az időt. Ha megkérdeznék egy idegent, „Hány óra van?” A külföldi világosan megértene minden szótagot. De ha a feleségemet faggatnám, ő csak ennyit hallana meg a kérdésemből: „nyóra”[3]. És ez megfelel a számára. Éppen ezért, most már sokkal körültekintőbben beszélek önhöz, mint a nejemhez szoktam; de ez nehogy a fülébe jusson!
Negyedik felvétel
Ezeket a mondatokat különösképpen a külföldi hallgatóimnak címzem. Figyelmeztetnem kell őket a különböző nyelvváltozatokra. Ha ön azért tanul angolul, mert szándékában áll Angliába utazni és azt szeretné, hogy ott meg is értsék, ne próbálja meg tökéletesen beszélni az angolt, mert ha így tesz, senki sem fog önnek válaszolni. Már elmagyaráztam, hogy nincsen tökéletes angol nyelv; van szalonképes angol, amit mi „Good Englishnek” nevezünk; de Londonban ezer emberből kilencszázkilencvenkilenc nemcsak, hogy a „rossz angolt” beszéli, hanem annak is a „borzasztói” típusát részesíti előnyben. Mondhatná ön, hogy ha ők nem beszélnék jól az angol nyelvet, nem tudnák kifejezni a mondanivalójukat. Erre csak abban az esetben képesek, amikor a másik ember angol; de amikor egy külföldi áll velük szemben (aki ráadásul jobban beszéli a nyelvet, mint ők) akkor emberünknek sokkal keményebb munka megértenie a külföldit, mint az idegennek őt magát. A külföldi beszélő nem tudja olyan pontosan nyomatékolni a szótagokat, téved a nyomaték nyelvtani pontosságú elhelyezésében a kérdésekben és válaszokban, állításban és tagadásban, visszautasításban és beleegyezésben, tudakozódásban vagy információkérések közepette, nem úgy, mint egy anyanyelvi beszélő. Ezért az ön első dolga legyen, hogy erős idegen akcentust erőltet magára a beszéde közben, és jól jegyezze meg, hogy tört angolsággal – „metélt angol nyelven” – kell társalognia: vagyis angol nyelvtan nélkül. Azután minden angol személy, akihez beszél, azonnal tudni fogja, hogy ön külföldi, és szinte rögvest megpróbálja kihámozni a mondatait: egyszóval egyből segítőkészebbek lesznek a helyiek. Ha elfogadja a javaslatomat, az anyanyelvi segítőtársa nem fog arra számítani, hogy ön felettébb udvarias, s ezért bonyolult nyelvtani frázisokat fog használni. Teljesen segítőkész lesz, mert ön idegen, és azt fogja gondolni, hogy ön teljesen meg van elégedve társa nyelvi tudásával, amivel kivezetette önt a csávából. De ha azt mondja neki: „Drága uram, lenne olyan szíves közölni számomra az útirányt, amely a Charing Cross-i vasúti végállomásra vezet?”[4] , eközben természetesen szépen, és nagyon pontosan ejtve ki a magánhangzók és a mássalhangzók összességét, nem fogja érteni önt, sőt meggyanúsítja majd azzal, hogy ön koldus vagy szélhámos. De ha így kiabál: „Kérlek, én megyek Charing Cross! Melyik út?”, semmilyen nehézségbe se fog ütközni, sőt fél tucat ember szinte azonnal az útirányt fogja magyarázni önnek.
Még művelt emberekkel teletömött társaságban sem nem szabad túl jól beszélnie. Idegen nyelvi szárnypróbálgatásai közben nyugodtan alkalmazza ezt a módszert, és soha ne próbálja meg „túlbeszélni” a társát az adott idegen nyelven. És ne féljen az utazásoktól sem! Meg lesz lepődve azon, hogy önnek milyen keveset is kell tudnia. Még az angol emberek között is túl tudálékosan beszélni egyenlő a mesterkéltséggel. Egy külföldi esetében azonban ez a gesztus sokkalta rosszabb dolog: sértésnek számít, ami az ellen a „bennszülött” ellen irányul, aki nem érti a saját nyelvét, miközben a külföldi nálánál is jobb beszélő.
Ez minden, amit el tudtam mondani önnek: a felvétel elérkezett a végéhez. Isten önnel!
Porkoláb Ádám fordítása
[1] Ezt a nevet Shaw tulajdonnévként használja, pedig valójában köznév. Jelentése: koszorús költő; olyan költő, aki kapcsolatban áll a kinevezett kormánnyal és annak számára a jelesebb eseményekre költeményeket ír.
[2] Az eredeti szövegben ez szerepel: “Don’t,” by the way, is short for “do not.” – a fordító
[3] Az eredeti szöveg így ír: . “If I ask a stranger, I say “What o’clock is it?” The stranger hears every syllable distinctly. But if I ask my wife, all she hears is “cloxst.” Ez egy nyelvi poén, ennek átültetésekor nem törekedtem a pontos fordításra. – a fordító
[4] Eredetiben: „If you say „Will you have the goodness, Sir, to direct me to the railway terminus at Charing Cross” – a fordító